Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem; de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra! " – kedvesem neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen a visszhang – más semmisem. Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába – ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. "Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára: rá kell jönnöm az okára, nosza" – mondtam – "meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem: – csak a szél, más semmisem…" S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn – ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen, ült, csak ült, – és semmisem. Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. "Bár megtépve, zord kóborló", – szóltam – "te se vagy utolsó, éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem: hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen? "
Annácska szemét lesem én; s igy az éj idején veled éldelek én, jegyesem, szivem élete, szép kicsikém, melletted a sír fenekén, tengerpart bús mezején.
Mondd meg - lelkem esdve vár... " "Látnok! ", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár? " "Ez legyen hát búcsúd! ", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár! " S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár! Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll, S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen - soha már!